Sok nő érkezik hozzám hasonló élethelyzetből.
Kívülről nézve ez „csak” egy fotózás. Belül viszont sokszor egy átmeneti állapot: valami már lezárult, de az új még formálódik.
A szülési szabadságból való visszatérés különösen ilyen. Nem csak arról szól, hogy újra dolgozni kezdünk, hanem arról is, hogy újra meg kell találnunk, hogyan szeretnénk jelen lenni a világban.
És ilyenkor a fotózás sokkal érzékenyebb tér, mint elsőre gondolnánk.
Egy történet a visszatérésről
Terkával több éve dolgozunk együtt, így volt már egy közös alapunk. Fotóztam őt korábban jógás képeken és portréban is, és a munkán keresztül is jól ismerjük egymást.
Mégis, ez a fotózás egészen más volt.
Nem azért, mert ő változott meg „látványosan”, hanem mert egy másik élethelyzetből érkezett.
„Korábban jógaoktatóként dolgoztam, így nem volt idegen számomra, hogy fotóznak. De ezek a helyzetek teljesen mások voltak.
Egy ászanában nem az számított, hogy én hogyan nézek ki, hanem az, hogy mit mutatok meg. A mozdulat pontossága, a tartás, az üzenet volt a lényeg. A fókusz nem rajtam volt — hanem azon, amit képviselek.
Aztán az életem megváltozott.
Az anyaság és a webdesigner vállalkozásom teljesen új helyzetet hozott. Már nem emberek előtt álltam, hanem a háttérből dolgoztam.
És közben eltelt három év.
És amikor eljött a pillanat, hogy újra aktívabban jelen legyek a munkámban, bennem is megjelent egy bizonytalanság.
Ki vagyok most? Mit mutatok magamból? Ezzel a csomaggal érkeztem a fotózásra.”
Együttműködés, nem „beállítás”
Amikor valaki ezt nyíltan jelzi — hogy most bizonytalanabb, érzékenyebb — az számomra nem nehézség, hanem kiindulópont.
Nem egy kész képet próbálok rátenni valakire.
Hanem abban az állapotban dolgozunk, ahol éppen van.
„Volt egy pont, ahol legszívesebben visszamondtam volna az egészet. De közben tudtam, hogy ezek azok a helyzetek, amik előre visznek.
Erika türelme, nyugalma és magabiztossága rengeteget segített. Nem siettetett, nem erőltetett.”
Amikor már nem a feszültség vezet
A fotózás elején még érezhető volt Terkában a feszültség.
Ez teljesen természetes, főleg egy olyan élethelyzetben, amikor valaki újra keresi, hogyan szeretne megjelenni. Nem az a fajta szorongás, ami arról szól, hogy „jól nézek-e ki”, hanem inkább egy nehezebben megfogható bizonytalanság.
Mint amikor hirtelen tudatosul benned, hogy figyelnek, és ettől minden kicsit „szétesik”: a mozdulatok, a tartás, a természetesség. Nem tudod hova tenni a kezed, furcsán állsz, mintha a tested nem egészen úgy működne, ahogy megszoktad.
Bár ő rám bízta volna a képeket, már a fotózás közben folyamatosan mutattam neki az eredményeket. Ez nem csak technikai dolog – sokszor ez az a pont, ahol valaki elkezdi kívülről is látni magát, és megérkezik abba a képbe, amit szeretne képviselni. Terkánál is ez történt.
„Nem csak a végeredménnyel vagyok nagyon elégedett, hanem azzal is, ahogyan Erika végigkísért ezen. Volt, amikor irányt mutatott, és volt, amikor teret hagyott – és ez a finom egyensúly tette igazán biztonságossá az egész élményt.”
Ahogy haladtunk előre, egyre inkább megjelent az a nyugodt, letisztult jelenlét, ami valójában mindig is ott volt benne – csak most új formát kapott.
A fotók már nem a bizonytalanságról szóltak, hanem arról, aki most lett.
És talán ez a legfontosabb: nem egy új szerep született, hanem egy ismerős önazonosság tért vissza – egy új élethelyzethez igazodva.
